Üdv a fedélzeten, kedves Olvasó!
Mától - olvasók által javasolt kényelmi okokból - megváltoztattam az oldal struktúráját: mindig a legfrissebb bejegyzés lesz legfelül, így nem kell mindig az aljára görgetni...
Ez a 2020-as vízitúraév első része. A második részt itt tudod olvasni: második rész (2020 június 13 - augusztus 21), a harmadik részt itt: harmadik rész (2020. augusztus 23-tól)
Zagyva - Újszásztól a torkolatig - 2020 június 6
Kiss Csaba invitált egy Zagyva vizitúrára a hét elején és mivel sosem jártam még ezen a folyón, ráadásul erre a hétvégére a programom még képlékeny volt, hamar igent mondtam. A túrát nem előzte meg különösebb felkészülés - részemről úgy is fogalmazhatnék, hogy vakon vágtam bele. Zsuzsi is velem tartott, sőt Pupu barátunk is, így négy fő, három hajóval készülődött ezen a pompás szombat reggelen az Újszász melletti Zagyva-híd alatt...
A hajók már felfújva várják a bevetést!
Már a vízreszálló hely megtekintésénél kellemes meglepetésként hatott rám a Zagyva: nem egy gyorsan robogó, de azért egyértelmű áramlással haladó, szép, tiszta vízű, árnyas folyócska. Olyan, ami arra csalogat, hogy "gyerekek, gyertek, tegyétek rám a hajóitokat"!
Jellemzően ilyen a Zagyva képe ezen a szakaszon
Hamarosan vizen volt a három "léghajó" és elindultunk. A túra első 15 kilométerén végig csak tátottuk a szánkat, hogy mennyire gyönyörű ez a folyó. Vize - a hazi folyókhoz képest - nagyon tiszta, átlátszó, zöldes. Sok helyen 80-100 centiméter körülire mértük a mélységét és hosszú szakaszokon látni lehetett a meder alját a milliónyi kagylóval. Más részein a rengeteg vizinövény miatt ugyan nem látszott az alja, de élmény volt bámulni a víz alatti "legelőt". Szépen haladtunk, gyakorlatilag mindenféle akadály és átemelés nélkül.
Változatos a part - itt éppen öreg fűzfák sorakoznak
Utunk során láttunk teknősbékát, megszámlálhatalan vadkacsát (tőkés réce) és vizi madarakat, ezernyi csodaszép, sötétkék kisasszony szitakötőt, cincért és halakat, melyek fajáját nem tudtuk egyértelműen meghatározni. Szúnyog viszont egy sem volt az egész túra alatt, a megállókat is beleértve. Ezen meglepődtem, bár a múlt hétvégén a Rábán is pontosan ezt tapasztaltam.
Tőkés réce reppen fel...
A túra utolsó tíz kilométerén a víz picit talán felgyorsul, előfordul egy-egy kisebb "zúgó", főleg a hidak alatt, de semmi komoly. Átemelésre az általunk bejárt szakaszon sehol sem került sor, de azért volt nagyjából három olyan helyszín, ahol (főként hódok "munkája" által) kidőlt fa miatt uszadék torlódott fel és bizony ügyeskedni kellett a hajókkal, hogy valahogy átnyomjuk, átdolgozzuk magunkat az akadályokon. Mindhárom hajó és legénysége jelesre vizsgázott.
A Zagyva egyik legnagyobb előnye, hogy szinte végig egy erdősávban halad, így nyáron is árnyas, ezáltal kevés a tűző napfénynek kitett hely.
Szolnokig végig árnyas erdősávban lapátolunk
Egyedül Szolnokhoz közeledve szűnik meg az emberben az az érzés, hogy valahol, távol mindentől, egy eldugott kis folyón evez. Az viszont nagyon impozáns, ahogy megjelennek Szolnok épületei és az első híd.
impozáns látvány (mégha az épület nem is szép)
A torkolat előtti 2-3 kilométeren a folyómedeben június elejére már sok lett a vizinövény, melyek elérik a vízfelszínt és ez bizony picit lelassította a haladást, de összegészében ez sem okozott különösebb fennakadást, főleg miután Puput megkértem, hogy ugyan távolítsa már el a szkegünkön felgyülemlett vizinövényeket. Benyúlt a hajó fara alá és jókora labdányi zöldet emelt ki. Enélkül "picit" jobban siklott a Thaya.
A torkolat után már csak pár métert haladtunk a gyönyörű Tiszán és kikötöttünk ez első stégnél.
a nádas egyik "terepszínű" lakója
Számunkra egy nagyon kellemes meglepetés és felejthetetlen élmény volt a Zagyva, ami arra ösztönöz, hogy más szakaszait is felkeressük a későbbiekben. Örülök, hogy ennek a túrának részese lehettem és remek volt a társaság is! Innen is köszönöm az invitálást!
Rába 2020 Pünkösd – május 29-30 (Szentgotthárdtól Körmendig)
Pupu barátom hívott egy bodrogközi vizitúrára. Úgy volt, hogy pénteken a Bodrogközben evezünk, de jómagam maradtam volna a környéken és szombatra egy remek kis Hernád evezést tervezgettem. Azután „fentről” beleszóltak és Pupu lemondta a túrát.
Áttekintve az időjárást és a lehetőségeket, végül úgy gondoltam, hogy a "távol-kelet" helyett inkább a nyugati végekre mennék, oda esőmentes szép időt, de az évszakhoz képest hűvöset mond az előrejelzés. Így lett a bodrogközi túrából, Rába vizitúra. Már többször megfogadtam, hogy ilyen távolságra nem megyek napon belül (egyszerűen esztelenségnek tartom az ott töltött idő/utazás arányát). Mivel konkrét tervem nem volt, így szállást sem foglaltam, főleg annak fényében, hogy extrém alacsony volt a vízállás a Rábán, így fogalmam sem volt, hogy mennyit tudok haladni. Szentgotthárdnál -101 centimétert mutatott a vízmérce! Mivel nem volt tapasztalatom és a neten sem leltem semmi infot arra vonatkozólag, hogy mi az a legalacsonabb vízállás, ami mellett még evezhető a folyó, voltak kételyeim, rémképeim: vontatom a 5-10 cm-es vízben a kajakot :-)
11 óra magasságában tettem vízre a Safarit Szentgotthárdon (a közúti hídnál) és a helyszínt szemrevételezve úgy gondoltam, hogy a vízállás talán épp elég lesz. Mindenesetre úgy véltem, hogy Rábagyarmatig mindenképp eljutok és legrosszabb esetben ott kiszállok, ha nagyon nyügvenyelős a dolog...
Borongós időben indultam, de már lehetett látni, hogy a felhőzed szakadozik. Nem volt meleg, kb. 15 fok, enyhe széllel. A hosszú újjú poló épp megfelelő öltözéknek bizonyult: se nem hideg, se nem meleg. Remekül haladtam. Az első kb. tíz kilométer a magyarlaki gátig nyugis, de azért érezhető volt a sodrás itt is. Nagyon szép volt. A szkeg itt-ott éppen leért, de volt vészes, próbáltam mindig a fősodorba maradni, mert ott mélyebb a víz. A gáthoz érve kerestem a megfelelő átemelő helyet, de olyan alacsony volt a víz, hogy a part magasnak tűnt. Azért kicsit feljebb volt egy rézsű, ahol szépen ki tudtam emelni. A gát túloldalán már szép vízreszálló hely volt. Itt egy kicsit megálltam és megebédeltem. Semmi komoly ezúttal, csak egy kis otthonról hozott szendvics. A drónnal megnéztem felülről a műtárgyat (mely mindig érdekes látvány), majd lapátoltam tovább.
A gát Magyarlaknál - átemelés szükséges
Az alacsony vízállás miatt itt sem volt különösebben gyors a folyó, csak pár kilométerrel lentebb lehetett érezni, hogy beindul. Bevallom, nem emlékszem minden részletre, kanyar kanyart követett és mindig volt valami kis rapid vagy apró zúgó, ami szórakoztatott. Nem unatkoztam: hallgattam a madárcsicsergést a víz csobogását és bámultam a változatos, szép tájat. Örömevezés volt a javából! Nem siettem sehová, a nagyjából 5km/óra tempót a megállásokkal együtt is simán tartottam. A terv az volt, hogy 35 kilométer után Csákánydoroszlón kiszállok és visszavonatozom Szentgotthárdra. Azt is megjegyeztem, hogy a rábagyarmati hídnál kb. 20 kilométernél fogok járni és onnan legfeljebb három óra evezés a végcél. Szépen haladt minden a tervek szerint, hamar megszoktam és megszerettem a folyót. Semmilyen váratlan helyzet vagy kellemetlen meglepetés nem volt. Továbbra is figyelni kellett a fősodort, mert különben a rapidoknál itt-ott leért a szkeg. Ennek ellenére nem vettem ki. Bírnia kell és jól működik alacsony vízállás jelzőként is :-)
Jellegzetes Rába-part
Délutánra már napos, bárányfelhős, kellemes idő volt. Ennél szebbet nem is remélhettem. A folyó partjai most sok helyen falként magasodtak: fecskék és gyurgyalagok vájtak lyukakat bele. Sok gyurgyalagot láttam, csodaszép madarak, élvezet őket nézni. Olyanok mint egy kis ékszer, a természet csodái. Lefotózni persze egyet sem sikerült, ahhoz túl fürgék és kicsik... :-)
Ez a kis szépség itt a gyurgyalag (BNP fotója)
Az út során feljegyeztem magamnak pár remek, hangulatos sátorozó helyet, melyek mindentől messze vannak. Ott el tudtam volna képzelni, hogy táborozom. Mára azonban nem hoztam sátrat, kombival jöttem, így autóban alvást terveztem. Kicsit hasonló ez is a sátrazáshoz: vinni kell derékaljat meg hálózsákot, de ezt nem kell felépíteni meg lebontani sem. Praktikus. Van már benne tapasztalatom, még szúnyoghálóm is van, amit mágnesekkel rögzítek kívülről a lehúzott ablakkeretre.
Egy a sok-sok kis zátony közül...
Csákánydoroló közelébe érve a közúti híd alatt emeltem ki a kis Safarit a vízból. Ezt a hajót választottam mára: kicsi, könnyű, fordulékony és azért lehet ebbe is pakolni rendesen. Elölre és hátra is lehet rakodni. Gyorsan összetekertem a hajót és bedobtam a Thaya zsákjába (az picit nagyobb hordtáska, így azt hoztam magammal, mert így a hajón kívül más is belefér). Az evezőt meg a pumpát behajítottam a csalánba és elindultam a bő két kilométeres sétára a vasútig. (Utólag azt mondom, hogy a hajót is be kellett volna dobni a csalánosba és akkor megkímélem magamat a cipeléstől). Útközben online vásároltam egy vonatjegyet mobilról. Mosolyogtam, mert csak 330 forint volt. Tíz percet sem vártam és percre pontosan befutott a nagyon modern szerelvény. Fél kocsi jutott nekem, nem volt tömeg. Robogtam is vissza sebesen Szentgotthárdra...
Ott, a vasútállomástól nagyjából 700 métert kellett csak sétálni az autóig. A belvárosban benyomtam egy jól megérdemelt hatalmas pizzát és visszaautóztam Csákánydoroszlóra, ahol a kiszállópont közelében éjszakáztam az autóban. Nagyon kényelmes volt!
Az éjszaka nyugisan telt, de 5-kor már kipattantak a szemeim. Szépen rendbeszedtem magam, felszámoltam a kis fészkemet a kocsi hátuljában és kiterveltem, hogy nem fogok én hajót cipelni, hanem szépen felfújom a híd alatt, ott hagyom, a kocsival a buszmegálló közelében parkolok és onnan sétálok vissza a hídhoz. Így kb. 20 percet lesz a hajó őrizetlenül. Nulla esélyt adtam arra, hogy bárki felfedezi ennyi idő alatt. A településen reggel hatkor indul az élet: ekkor nyit a benzinkút melletti kisbolt is, ahol remek kapucsínót kaptam és még egy kis péksüti is belefért reggeli gyanánt. Minden készenállt tehát a kaland folytatásához!
Pár perccel hét előtt már vizen volt a hajóm. Mára csak 15 kilométernyi szakasz jutott, mivel csak Körmendig szerettem volna eljutni, így - a terv szerint - onnan a 11:08-kor induló busszal vissza tudok jönni a kocsiig és az egész délután az enyém, hogy a hazaúton kisebb-nagyobb sétákkal pár geoládát megkereshessek és persze beülhessek valami kultúrált helyre ebédelni.
A Rába ezen a szakaszon is pontosan ugyanolyan szép, mint feljebb, nem vettem észre semmi lényeges különbséget. Aki vizitúrázik, annak nem kell elmondani, hogy a kora reggeli hangulat mindig különleges: rovarok milliói cikáznak a víz felett, a hajnali fények nem mindennapi hangulatot varázsolnak. Köd, pára ugyan nem volt ma, de jellemző az is. Nagyon jó érzés volt elindulni a nyugodt, reggeli idillben, ezt csak átélni lehet, elmondani nem. Apropó rovarok: egyetlen egy szúnyog sem volt, sem nappal, sem este, sem reggel az egész túra alatt. El sem hittem. Nem tudom miért van ez, de módfelett örültem neki.
Szúnyogot ugyan nem, de hódakat annál inkább láttam! A másfél nap alatt három példányt is. Egyik hatalmas, lapátszerű farkával akkorát csapot a vízbe lemerülése előtt, hogy megijedtem :-)
Az a bizonyos reggeli idill...
A reggeli szélcsend és napsütés egy-két óra múlva már a múltté volt: felélénkült az északi szél és befelhősödött az idő. Gondoltam, nem is baj, már egy óra sem volt hátra Körmendig. Az első megállóm a rőzsegátnál volt. Ott mindenképp át kellett emelni. Ha már kiszálltam, akkor bedobtam egy-két falatot is. A túlparton horgászok ügyködtek, így a drónt nem itt küldtem fel, hanem picit lentebb. (Etikai okokból alapvetően nem drónozok olyan helyen, ahol emberek vannak 100 méteren belül, mert zavarhatja őket. Én sem szeretném a természetben a drón zümmögését hallgatni). Az átemelés a jobb parton hibátlanul megoldható. Mivel nem volt velem a kis kocsim (beach rolly), így a hajó hátulját felemelve egyszerűen áthúztam a füvön. Higgyétel el, semmi baja nem lesz ezeknek a gumotexeknek egy kis huza-vonától :-) Ez üzemszerű használat. A Safarit vadvizi túrákra tervezték. Fog ennél még többet is kapni, ez egy használati tárgy: ő van értem és nem fordítva.
...ami a csövön kifér...
Átemelés után picit lentebb azért megnéztem a rőzsegátat a levegőból. Lenyűgöző látvány!
A körmendi bárkaházig (remek kiszállási pont) már nem volt hátra másfél kilométer sem. Időmilliomosként értem oda, így nyugodtan, körültekintően tudtam összehajtani a hajócskát és minden holmit szépen el tudtam csomagolni. Kompakt kis pakk lett. A buszmegállóig nagyjából 800 méter séta várt a belvároson keresztül. Olyan gyorsan odaértem bámészkodva, hogy magam is meglepődtem rajta. A buszmegállóban egy kedves idős hölggyel diskutáltam, akitől sok mindent megtudtam a környékről. Megállapítottam, hogy nagyon kedvesek és segítőkészek errefelé az emberek, az idősek meg különösképpen.
Remekül sikerült ez a másfél napos kis vizitúra. Igaz egyedül voltam, de nem unatkoztam, senkihez nem kellett alkalmazkodnom, egyszerűen klassz volt. Bő 50 kilométeres szakaszt tudtam lecsorogni a Rábán. Körmendtől folytás következik...
...és a video:
Egy ajándék hétvége Balatonvilágoson - 2020.05.21-24
Egy nagyvonalú céges meghívásnak eleget téve levonultunk csütörtök este a Balatonra egy hosszú hétvégére. Volt minden: napsütés, szél, nyugalom és vihar. Lefutottam egy félmaratont, bringáztunk egy kicsit és persze, ha már vízpart, elhoztuk a Thayat is...
Nem is szaporítanám a szót, mert az alábbi fotóalbum és video visszaadja a lényeget :-)
Egy kis velencei-tavi kikapcsolódás - 2020 május 17
Nem szükséges mindig "nagy dolgokat" tervezni, néha egy-egy pár órás kis evezgetés valamelyik szép tavunkon (Balaton, Fertő-tó vagy mint most éppen a Velence-tó) is csodás élményeket, kikapcsolódást kínál. Főleg kezdő kajakosonak :-) Mi Diát vittük magunkkal, akinek ez volt ez első "vizes bevetése", de azt gondolom, hogy nem az utolsó :-)
Pákozd mellett, a Szúnyog-szigetnél tettük vízre a hajókat, a Gumotex Thayat és a SUP deszkát. Már régóta nézegettem a térképeken azt a nádlabirintust, amibe ma jócskán bemerészkedtünk.
A nádlabirintus
Számomra hatalmas élmény volt és bizony elkél itt a GPS és a jó térkép, ha valaki nem szeretne eltévedni, mert itt aztán el lehet! Csodaszép útvesztő. Különleges a hangulata. Éppen ezért felküldtük a kis drónt, ami pazar tájat látott.
A kis "madarunk" ezt látta...
A nádast végül elhagyva ráadásként még megnéztük, sőt körbeeveztük a Cserepes-szigetet, ami most nagyon másképp fest, mint amilyen nyáron volt: óriási földmunkák folynak, így a sziget csak nyomokban hasonlít korábbi önmagára. Kiváncsi lennék, hogy mi zajlik itt? Erre még a drónos felderítés során sem kaptunk egyértelmű választ :-) Ellenben hatalmas sirály kolónia vette birtokba szigetet. Sok száz, talán ezer főből álló populáció. Nagyon látványos, amikor felszállnak és együtt köröznek.
Sirálykolónia a Cserepes-szigeten
Végül a komp útvonalát követve visszalapátoltunk a szúnyog-szigeti hajóállomásra, melynek egyik csücskében sikerült valamelyest elfogadható kikötőhelyet találni. Szép volt itt lenni, nagyon szeretem a Velencei-tavat! Hamarosan jövünk körbebringázni is. Ezt minden évben megtesszük, így 2020 sem lehet kivétel.
...és egy kis video:
Szigetköz - Ásványrárói kalandozások - 2020 május 9-10
A múltkori szigetközi túrát Ásványrárón fejeztük be, így kaptam egy rövid betekintést az Ásványi-ágrendszer szépségeibe, ami arra ösztönzött, hogy kicsit jobban bejárjam ezt a környéket is.
Ennek hamar eljött az ideje: a csajokkal - Zsuval és Lilluval - elhatároztuk, hogy egy sátrazós hétvége remek megoldás lenne, két nap alatt ugyanis jól be lehetne járni a kis „labirintus” minden ágát-bogát (vagy legalábbis a legtöbbet). Nem halogattuk a tervet, mert szép időt jósoltak a május 9-10 hétvégére.
Szombat délelőtt az ásványrárói kikötöből indultunk az aznapi körre. Volt mozgás: horgászok tették éppen vízre elektromos hajtású csónakjaikat, de nem zavartuk egymás köreit, mi is elkezdtük felpumpálni hajóinkat: a Gumotex Thayát és a Safarit.
Fél órán belül már úton is voltunk lefelé az Ásványi-Duna-ágon, amin kisvártatva befordultunk jobbra a Béka-érre, mely egy nagyon hangulatos szakasz, szinte árasztja a nyugalmat. A Szobori-réthez érkezvén kikötöttem és körülnéztem. Pompás ez a félsziget! Meg is állapítottam, hogy akár itt is lehetne ma sátrazni. Megnéztem az Árvízi emlékművet, majd folytattuk utunkat. A félsziget „csúcsán” egy tehéncsordába botlottunk, akiket éppen inni hajtottak le a folyóra. Klassz látvány volt! Olyan élmény, mintha egy alpesi tó partján lennénk.
Nem mindennapi látvány...
Innen tettünk egy kis kitérőt az Árvai vízszintszabályzóhoz, amit mindenképpen szerettem volna megnézni. A betonhajó most nem látszott ki, mert relatív magas volt a vízszint. Sebaj, gondoltam, akkor megnézzük az Ásványi torkolati fennékküszöböt a hallépcsővel, amit ismertem egy korábbi kirándulásról. Most is nagyon látványos volt a lezúduló víz. Megtekintettem szárazföldről és a mini drón segítségével levegőből is és némi habozás után arra jutottam, hogy ez épp nekem való kaland lenne, itt lecsorogni a Safarival. Tudom, hogy nem kockázatmentes ez a dolog, meg nem is lenne szabad, de felmértem, vállaltam a felelősséget és azért van is némi tapasztaltom hasonló helyszínekről. Élveztem minden pillanatát és a videon is látszik talán, hogy egy pillanatig sem volt borulás veszély. Ettől függetlenül nem javaslom senkinek, hogy utánam csinálja.
Az izgalmak után megebédeltünk a helyszínen, majd elindultunk észak-nyugati irányba, hogy folytassuk a környék megismerését. Semmiképp sem szerettem volna kihagyni Öntési-tó meglátogatását, noha voltak bizonytalanságok a be- és kijárattal kapcsolatban, mert a térképeken eléggé nagy az össze-visszaság és ellentmondás. A helyszínen azonban könnyen megtaláltuk a kis zsilipet egészen közel a madármegfigyelő toronyhoz.
Kilátás a madármegfigylő toronyból...
Itt átemeltünk, de előtte még felmásztunk a toronyba. Picit rozoga szegény, de nem tűnt veszélyesnek. A tavak csodaszépek, egy kis átjárón lehet közlekedni a két nagyobb vízfelület között. Az egyik térképen úgy láttam, hogy a tó túloldalán van egy kis csatorna, melyen vissza lehet térni a Gatyai-Dunára, de a legtöbb térkép ezt nem jelöli és komoly esély volt arra, hogy ez is csak egy náddal benőtt keskeny kis ágacska, ami nem hajózható. Megtaláltuk azt a pontot, ahol elindul a kis ér és mivel volt benne áramlás, jó esélyt adtam arra, hogy ezen végig tudunk menni. Szépen haladtunk rajta és bár volt egy-két leküzdhető akadály, eljutottunk a Gatyai-Dunáig.
Átjáró a tavak között
Nagyon látványos rész volt, kár lett volna kihagyni! Igazi felfedező túra volt ez (némi kockázattal)! A folytatásban végig ellenáramlatban eveztünk, de az olyan gyenge volt, hogy semmilyen komoly erőfeszítést nem igényelt a haladás, azaz ez a rész nyugodtan evezhető minkét irányba. A Szilfási-áteresznél kikötöttünk (nem könnyű mutatvány a meredek part miatt), terepszemlét tartottunk (megnéztük a Farkaslyuki vízszintszabályzót is) és arra jutottunk, hogy ne emeljünk itt most át, hanem inkább a Szilfási-csatornán csorogjunk le az Öntési-ágig. Ez is szép rész volt és itt még némi áramlat is segített bennünket. Az Öntési-ágba kiérve szinte azonnal átvágtunk rajta és betértünk Az Öntési-mellékágba, majd onnan jobbra befordultunk a Pókmacskási-tó nevű vékonyabb csatornaszerű ágba, ami „zsákutca”, de mi végigeveztük, mert nagyon szép! Csak ajánlani tudom. Nyugodt, de vadregényes rész, ugyanakkor szinte akadálymentes (na ja, nagyjából :-))
Hangulatos helyeken jártunk...
Ezek után a Morva-szigetet kerülve értük el a Halrekesztői-Dunaágat, melyet átszelve a Rigószigeti-csatornán folytattuk utunkat mai végcélunkig, a Kis Halrekesztői-hídig, ahol kikötöttünk. Lilluval elsétáltunk a kocsiig (másfél kilométer) és átparkoltunk a kis hídhoz, ahol hangos madárcsicsergés kíséretében felépítettük a táborunkat és megvacsoráztunk.
Lillunak nagyon tetszett a sátorban alvás
Az éjszaka nyugodtan telt: naplemente után a madarak elcsendesedtek és csak egy tücsök ciripelt untalanul. Hatalmas csobbanások jelezték, hogy a víz alatt is zajlik az éjszakai élet: rablóhalak szedik áldozataikat. Apró neszek, falevélcsörgés, a szokásos éjjeli erdei élet hangjai... Sokáig nem aludtam el, hallgattam az erdőt, a folyót és csendesen elmélkedtem...élveztem az ottlétet.
Nem volt hideg az éjjel, olyannyira nem, hogy levettem a nadrágot és zoknit is. Hajnalban keltem, kiültem kicsit a vízpartra és befújtam magam szúnyogriasztóval és megfőztem a reggeli kávékat. Csudajó volt itt ébredni!
A táborhelyünk - idilli
Másnap:
A vasárnapi terv egy kiegészítője a szombatinak, nem sok átfedés van a két útvonal között. A nyomvonalakat egy térképre helyezve jól látszik, hogy tisztességesen bejártuk az Áványi-ágrendszert. No, de ne szaladjunk ennyire előre! Reggelizés és sátorbontás után pontosan arra indultunk el, ahonnan előző délután érkeztünk, azaz a Rigószigeti-csatornán, a Morva-szigetet megkerülve fel az Öntési-ágon a Farkaslyuki vízszintszabályzó gátjáig.
Elindulás utáni, reggeli hangulat...
Ott átemelés következett és mivel tegnap már megnéztük ezt a helyszín, azonnal indultunk is tovább a Kalapszigeti-Dunára, mely egy zsákutca ugyan, de mi mindenképpen szerettük volna felfedezni. Nagyon klassz környék, megéri betérni oda. Visszatérve a Szilfási-átereszhez, éles jobb kanyarral északnak indultunk a Szürke-Dunán a Gatyai-fenékgát felé, de előtte véletlenül menetirány szerinti bal oldalon felfedeztünk egy vékony kis csatornát, mely nem szerepelt a GPS térképeinken: beeveztünk és végigjártuk. Itthon kiderült, hogy ez az Újszigeti vizes élőhely névre hallgató ág. Újabb hely felfedezése, újabb élmény!
A "bejárat"
Az Újszigeti kis ágacskát elhagyva a Gatyai-fenékgát az a pont, amely után a sodrás egyre erősebb és bevallom nem számítottam rá, hogy a következő bő egy kilométer nagyon küzdelmes lesz. A sodrás ellenében dolgoztunk rendesen, néha meg-megállva egy kicsit szusszanni. Zsu nem szólt hozzám. Tudom, ilyenkor jobb nem beszélni, így csak helyzetjelentést adtam időnként, hogy hány méter van még hátra ebből a szakaszból. Amazonként küzdött, szótlanul, de eredményesen. Sokáig fogjuk még emlegetni a Szürke-Dunát, azt hiszem :-)
Végül aztán egyszer csak elértük az Újszigeti-Duna-ágat, ahol komoly sodráson kellett átvágnunk, de onnantól csakis lefelé vezetet az utunk. Innentől már csak "lötyögés" lesz - gondoltuk naívan (a helyismeret hiányában)...
Szinte pillanatok alatt leértünk a Halrekesztői-hídig, mely előtt még volt egy jó kis izgalmas rész, mely Újszigeti bukó névre hallgat. Már messzebbről lehet hallani a hangját, ami félelmetesebb, mint maga a bukó :-) Sima ügy, nyugodtan le lehet rajta jönni (WW I)
A Halrekesztői-híd mellett éppen ott kötöttünk ki, ahol két hete is tettem. Volt egy drónreptetés (nagyon látványos fentről a helyszín) és némi uzsonna fogyasztás.
Halrekesztői-híd
Ezek után jött az utolsó etap, ami "sima libának" tűnt: felevezni a szinte nulla sodrással bíró Gombócosi-Dunán a Kis-halrekesztői felső hídig és lecsorogni a Kis-Halreksztői-ágon a táborhelyünkig, ahol persze már csak az autó parkol. Az első bökkenő már a bejáratnál várt: kidőlt uszadékfák álltak keresztben a szűk áteresznél. Sebaj, gondoltuk, van ebben rutinunk: odébb lökdössük őket és utat vágunk magunknak. Ez sajnos egyetlen, mozdíthatatlan fa miatt meghiúsult ezen tervünk. Akkor átemelünk! No, ezt könnyebb volt kimondani, mint végrehajtani, de azért megoldottuk. A hevenyészett terepszemle alatt hamar kiderült, hogy mindenképpen átemelés lett volna, mert a kis híd alatt uszadékfa torlódott össze, ott a hajókkal lemennni garantált borulás (és esetleg sérülésveszély) lett volna. Így a kis híd utáni meredek rézsűn eresztettük le a hajókat a mederbe. Figyelni kellett nagyon, mert itt óriási volt a sodrás. A feladatot hibátlanul megoldottuk és a kis híd utáni éles kanyart is sikerült bevenni a sodrás ellenére is. Örültünk, hogy már csak lefelé kell csorogni ezen a gyönyörű, keskeny kis ágon.
Ilyen hangulata van a Kis-Halrekesztői-ágnak
Örömünk azonban nem sokáig tartott, mert újabb keresztbe dőlt fák gördítettek akadályt a továbbjutásunk elé. Szerencsére, némi rutinnal és ügyeskedéssel, elrendeztük a fákat és átverekedtük magunkat az uszadékon. Csak reméltük, hogy a fennmaradó bő másfél kilométeren nem lesznek komolyabb akadályok, mert az átemelés problémás lett volna a magas partoldal és a mindkét oldalon méteres csalánmező miatt :-) Szerencsénk volt: minden egyéb akadály kikerülhető volt, így a továbbiakban zökkenőmentesen haladtunk egészen a táborhelyünkig. Picit elfáradva, de élményekkel és kalandokkal gazdagon kötöttünk ki. A hajók elmosása, leeresztése és a felszerelés elpakolása kivételesen több időt vett igénybe, mint általában. Hazafelé autózva és utána még egész este szólt a fejemben a madárcsicsergés... biztos veletek is történt már olyan, hogy bizonyos hangok, amiket sokáig hallotok, "benne maradt" a fületekben. A két nap alatt összesen 33 kilométert eveztünk, ami nem sok, de itt fokozottan igaz az állítás, hogy az elmények nem feltétlenül állnak egyenes arányban a megtett távval.
Sok ilyen élményt, kintalvós, vadkempingezős hétvégét szeretnék még!
Az első nap nyomvonala
A második nap nyomvonala
Első napi video:
Másnapi video:
Térkép a bejárt útvonallal (szombat: rózsaszín, vasárnap: kék):
Szentendrei-Duna: Szentgyörgypusztától Leányfaluig - 2020 május 2
Ez egy nem tervezett kis délutáni túrácska, bár inkább élményevezésnek nevezném, nem a sport jelleg dominált. Ma a Velencei-tóra szerettem volna lemenni a csajokkal, de Zsuzsi nem érezte jól magát és a szél is nagyon felerősödött abban a térségben, így alternatív programként jutott eszembe ez. Tavaly július 4-én Franky barátommal szinte pontosan ezt a szakaszt eveztük le munka után.
A kisoroszi révhez érkezve és az autóból kiszállva pofán vágott a szél. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy biztosan akarok-e ma itt evezni, de aztán elhessegettem ezeket az alantas gondolatokat a megfutamodásról :-) ...és milyen jól tettem!
Ahogy vízre szálltam, egyáltalán nem zavart a szél: hátulról fújt, szinte tolt lefelé a Dunán. Gyönyörű volt a táj, a kék ég a bárányfelhőkkel és a friss, zsenge zöld szín a fákon! Ez még az a tavaszi harsány zöld, amikor a színek még nem egységesek, mint nyáron... Sok nagyon szép hely mellett csorogtam el (főleg a szigetek, zátonyok tetszettek, azoban most kevés volt a víz, hogy megkerüljem őket). Legalább négy helyen kikötöttem körülnézni, ücsörögni kicsit. A szél miatt nem mertem felküldeni a drónocskát, de megjegyeztem a helyeket a következő alkalomra...
Kék ég, bárányfelhők...
Végül Leányfalun, a strandnál szálltam ki és a menetrendszerinti busz repített vissza a kiindulási pontra. Azért hazafelé azért végül megálltam két - számomra jellegzetes - helyen és bizony felszállt a drón is :-)
Csodaszép volt!
több helyen is kikötöttem...
A Tahi-híd fentről...
Kis-Háros-sziget - 2020 április 30
Tavaly jót eveztem a Hárosi-öbölben és a Kis-Háros-szigetnél és arra gondoltam, hogy ma munka után felkeresem a helyet egy rövid kis kikapcsolódásra. Duna illatot szippantani, madárcsicsergést hallgatni, egy kicsit evezni és "ha már lúd, legyen kövér"alapon kicsit felküldeni a drónt is, mégpedig a deszkát használni fel- és leszállópontként, vízről. Bevált, teljesen működőképes az elképzelés.
Közel az M0, de nem zavaróan
Csodaszép volt a természet és jó volt a végén még picit egyedül ücsürögni a stégen és élvezni a nap utolsó fényeit, hallgatni a sok ezer madár csicsergését némi tücsökciripeléssel fűszerezve...
Szigetcsúcs alkonyatkor...
...és az itt készült rövid kis video (sajnos nem vettem észre, hogy a fejkamera nagyon előre bukott...):
Kajakkal a Dunakanyarban - 2020 április 26-án
Egy vasárnap délutáni kis bevetés Zsuzsival a festői Dunkanyarban. A jól bevált esztergom-szamárhegyi vízreszálló helynél parkoltunk és készülődtünk. Szemben - egyik kedvenc helyem - a Helemba-sziget. Feltétlenül ki szerettem volna ott is kötni.
A Helemba-szigeten
Megnéztem az 1940-es kőkeresztet és haladtunk tovább a sóderzátonyhoz, ami szintén az itteni túráim egyik állandó állomása. Kedvelem azt a tengerparti életérzést (beach feeeling), ami ott mindig elragad...
Picit felküldtük a drónt, de a nagy szél miatt csak óvatos magasságban és rövid ideig. Majd visszajövök szélcsendben, mert itt és persze a Szentendre-sziget szigetcsúcsán is csodás felvételeket lehetne készíteni. A hőmérséklet ideális volt, nem túl meleg , nem is hideg. A tavaszi természet a legharsányabb zöld szineit mutatta. Szépen haladtunk tovább Szob, Zebegény, Dömös majd Nagymaros mentén. A Visegrádi vár már messziről is impozáns látványa sokáig elkísért bennünket...
A túra vége felé kikötöttem a harmadik kedvenc helyemen: a szigetcsúcson. Na, az most is csúcs volt! :-)
Tengerparti életérzés...
Sajnos onnan már csak egy bő kilométer választott el a mai végcéltól, a bájos, idilli Szentgyörgypuszta - Kisoroszi révtől... Még sok ilyen vasárnap délutánt kívánok!
Idilli kis hely...
Szigetközi kalandozás (Kisbodak) - 2020 április 23-án
Zsuzsival teljesen egy húron pendültünk: újra menni kell a Szigetközbe, holott nem sok idő telt el a múltkori vízitúránk óta. Egész pontosan két hét, hiszen Húsvétkor jártunk ott...
Úgy vagyok a kirándulásokkal, utazásokkal és így a vízitúrákkal is, hogy ritkán megyek megint ugyanoda, elvétve „járom le” ugyanazt a szakaszt. Igyekszem inkább újabb helyeket és/vagy új útvonalakat felfedezni, kombinálni. Most Kisbodak környéke került terítékre, azon belül is az Öregsziget-kör és persze, mivel önmagában kevés lett volna időben és térben is, úgy gondoltam, hogy lecsoroghatnánk Ásványráróig.
Nem indultunk korán, hisz' semmi okunk nem volt rá. Tizenegy óra tájt tettük vízre kétszemélyes Gumotex Thaya felfújható kajakunkat a Kisbodaki kempinghez legközelebbi vízre szálló helyen, mintegy ötven méterre a Szent Kristóf-hídtól. Csütörtök lévén, teljes mértékben kihalt területnek örültünk módfelett. Szeretünk nyugalomban készülődni, elindulni.
Utunkat folyásiránnyal szemben kezdtük (nincs nagy sodrás ezen a szakaszon) és elhaladva az Öregszigeti-ág mellett körülbelül négyszáz méter után befordultunk a Sebes csatorna szinte álló vízére. Nem olyan szűk kis csatorna ez, ahogy a térképekről elképzelné az ember. Nagyon szép részen, végtelen nyugalomban, szélcsendben lapátoltunk felfelé. Bár másfél kilométer után jobbra megpillantottuk a Papszigeti-ág bejáratát, végigeveztük a Sebes csatornán a maradék kétszáz métert, ameddig fizikailag lehetett: onnantól kidőlt fák, azokon túl pedig nádas miatt zsákutca ez. A Pap-szigeti ág más jellegű, mint a Sebes csatorna: szűkebb és most sok helyen lehullott ágak, kidőlt fák miatt kisebb-nagyobb torlaszok, akadályok tarkítják. Ezen a szakaszon lassabban lehet haladni, ezzel számoljatok, ha erre jöttök! Ugyanakkor nagyon kalandos, vadregényes az egész, sokat kanyarog, kifejezetten változatos. Itt-ott meg kellett dolgozni a továbbjutásért, kell némi ügyesség és találékonyság, de nekünk egyszer sem kellett átemelni a hajót, igaz volt egy pont, ahol ki kellett szállnom, áttolni a kajakot egy vízbe dőlt fatörzsön.
A fáradságért bőven kárpótol a látnivaló és mindenképpen eljön a katarzis az Öregsziget-tónál. Az valami fantasztikus, varázslatos hely, az ősfákkal, nádassal, nyugalommal, vízimadarakkal és minden széppel, amit csak adni tud a természet. Óriási élmény volt, lenyűgözött!
Varázslatos hely az Öregszigeti-tó...
Bejártuk a tavat, és picit tanácstalanok voltunk Zsuzsival, hogy merre tovább? A GPS-es térképek közül egyedül a turistautak.hu-n van fent ez az ág, de a tó azon sem. A műholdas képek (Google) itt semmit sem segítettek. Végül csak megtaláltuk a csatorna folytatását egy szűk kis ágacska formájában. Nagyon vadregényes, madárfüttyös kis szakasz volt. Minden percét élveztük, amíg kijutottuk újra az Öregszigeti-ágra. Onnan már ismerős volt a terep és visszaeveztünk a Szent Kristóf-híd melletti betonrámpáig. Zsuzsi itt kiszállt, én meg lerongyoltam a híd alatti zúgón, amit már a túra elején szemrevételeztem a hídról. Bár kintről félelmetesnek tűnik, olyan simán mentem le a Thayával, hogy magam is meglepődtem.
A híd után Agg-Dunának hívják ezt az ágat és nagyon jó a sodrása. Egy-két kilométer után már Mosó-Duna a neve, és picit lelassul, cserébe viszont ott van az északi oldalon a Pap-tó a maga szépségével és madárvilágával. Ott is el lehetne tölteni pár órát, bejárva minden zeg-zugát...
Tovább haladva szinte csak percek kérdése megpillantani a Dunaremetei komp előtti kis hidat. Érdemes előtte jobbra kikötni, megnézni fentről a Sorjási bukót, mielőtt nekimegy az ember. Milyen a vízállás? Van-e kidőlt fa vagy egyéb akadály? Nem volt, így ennek is nekivágtam és bár egyértelműen vadabb az összes szigetközi bukónál (ahol eddig jártam), és picit megbillegtette a kajakot, borulásveszély egy másodpercre sem merült fel. Élvezet volt lejönni rajta. Kifejezetten izgalmas :-)
A bukó után még egy darabon rohan a víz, jól lehet haladni (Szigetelt-csatorna). Figyelnünk is kellett, nehogy elhúzzunk a lipóti kikötési pont mellett, mert úgy tudtuk megoldani a logisztikát, hogy Zsu itt kiszáll, elsétál a buszmegállóig, ahonnan visszautazik Kisbodakba, jómagam meg szépen haladok tovább Ásványráróig, ahová értem jön. Jól működött a terv.
Lipótot elhagyva már Hatvanasi-Dunának hívják ezt az ágat és átsiklottam egy jelentéktelen kis bukó felett (Hatvanasi bukó), amit szinte csak onnan lehet felismerni, hogy picit fodrozódik a víz. Ezt követően kifejezetten lelassul a sodrás, és akadálytalanul lehet haladni egészen a Gombócosi zárásig. Ott van egy gázló, de most kevés volt a víz ahhoz, hogy át tudjak evickélni a Thayával (még húzva sem), azaz át kellett emelni. Az első (és egyben utolsó is) mára. Megálltam picit nézelődni. Sehol senki, így megreptettem kicsit az újdonsült drónomat.
Ez tényleg ilyen szép! :-)
Innen megint új névre hallgat a folyócska: Gombócosi-Duna, melyet a végtelen nyugalom, csodálatos környék és szépen kanyargó folyó jellemez. A következő „esemény” a Halrekesztői-híd. Itt szépen kiépített part, pihenő fogadja a gyalogos túrázót, biciklistát vagy éppen vízitúrázót. Remek átemelési pontok vannak a híd mindkét oldalán. A hídról megtekintve egyértelműen kajakozhatónak ítéltem meg az itteni zúgót is, így szépen visszabattyogtam a kajakhoz és lecsorogtam rajta. Embereket ma kizárólag itt láttam, meg talán volt egy párocska a Szent Kristóf-hídnál is, de vízitúrázót egyet sem láttunk, ahogy két hete sem. Sajnálkoztam magamban, hogy már csak bő másfél kilométerem van a végcélig, Ásványráróig, ahová gyakorlatilag másodpercre pontosan együtt érkeztünk Zsuzsival.
Összepakolás és hajószárítás után még ücsörögtünk egy kicsit az egyik stégen, élvezve a tavaszi, délutáni fényeket és átbeszélve a húsz kilométeres kis vízitúra élményeit, tapasztalatait...
Imádom ezeket a napokat, ezekért az élményekért élek!
Egy kis ráadás a vizitúra után...
2020. április 21 - egy kis munka utáni evezés és drón teszt a Lupa-sziget környékén.
Nagy kedvenc: Lupa-sziget (nem véletlenül rejtettem ide geoládát 15 évvel ezelőtt...)
2020.04.12 - Húsvétvasárnap: egy kis Ráckevei-Duna
Ezen a verőfényes, tavaszi délutánon kiruccantunk kicsit Ráckevére. Pont tegnap kaptam egy tippet a "léghajós" csoportban, hogy van itt egy kis mellékág, ami a Balabán-sziget mentén húzódik és nyáron békanyálas, de ilyenkor valószínűleg tiszta a vízfelület. Nem kellett kétszer mondani, megnéztük. A híd mellett szálltunk vízre, körbekajakoztuk a Balabán-szigetet, meg akkor már a Kerekzátony-szigetet is. Már épp visszafelé eveztünk a Senki szigete mellett, amikor egy megtermett hattyú mellett haladtunk el. Az felfújta magát, de nem támadott. Ahogy elsiklottunk mellette láttam és persze hallottam is, hogy teljes erőből úszik utánunk, nagy talpaival :-)
A hely őrzője
Mondtam is Zsunak, hogy sebaj, a Thaya két személlyel gyors, le fog maradni, mint a borravaló. Így is lett. Eltelt pár perc és már el is felejtettünk a madarat... mikor azonban hátulról erősödő kvákogás, szárnycsapások és a jellemző vizen taposás hangjait véltük felfedezni. Hátranéztem és - bár nem vagyok ijedős gyerek - felment az adrenalinom, mivel igen vészjósló jelenet zajlott le: a hatalmas, fenyegető madár elképesztő gyorsan közeledett. Hátra tartottam az evezőt, hogy ne érjen el bennünket és ekkor, kb. másfél méterre tőlünk leállt... Ekkor egy velemkorú horgász szólt oda a partról: szerencsénk volt, mert tegnap egy fiatal kajakost jól "elvert" itt ez a hattyú és bár ő is próbált az evezővel védekezni, alulmaradt :-) Olyanok ezek a hímek, mint a területet védő kutya... Szóval mostanában csak óvatosan, ha hattyút láttok :-) /az sajnáltam csak, hogy nem tudtam lefilmezni ezt a jelenetet/
Bájos kis hely ez a Balabán-sziget
Mesevilág a Szigetközben
Ördögszigeti-tavak? Heléna-tó? Medúzák tava? Ez mind olyan mesebelinek hangzik... pedig itt vannak Magyarországon! Léteznek (ha kevesen is ismerik...). Budapesti szemmel persze eldugott kis helyek ezek, de felkeresésük óriási élményt jelentett nekünk. 2020 Nagyszombatján vírusjárvány miatt kijárási korlátozás van érvényben, de a szabályok szerint egyedül, illetve egy háztartásban élő személlyel szabad kirándulni másoktól lealább másfél méter távolságot tartva. Kis családommal úgy döntöttünk tehát, hogy elvonulunk kicsit a világ zajától, a már-már elmebeteg pánikolástól és kedvenc „hazai pályánkra”, a Szigetközbe megyünk egy csodás kajaktúrára. Sok felé jártam itthon vizitúrázni (és persze sok helyen még nem), de a Szigetköz mindent visz. Akárhányszor eljövök ide, mindig úgy megyek haza, hogy ez mesés volt!
Na, ezért (is) jöttünk ide: ez egy csoda.
Ma a Mikulás-flotta Gumotex Thaya és Safari hajóival indultunk el Dunakilitibe. Megérkezve végtelen nyugalom fogadott. A már ismert vízreszálló helyen senki emberfia, teljes nyugalomban pumpáltuk fel hajóinkat, készítettük össze cók-mókjainkat. A Görgetegi-Dunán felfelé indultunk el, majd jobbkanyarral ráfordultunk a Szigeti-Dunára, ahol szintén folyással szemben lapátolt a kis csapat: Zsu és Lillu a Thayaban, jómagam pedig a Safariban. Szépen haladtunk, nem volt nagy sodrás. Szép kis szigetek mellett hajóztunk el és dél körül úgy gondoltuk, hogy ideje ebédelni, így a Felső-Benda torkolatával szemben egy kis félszigeten kötöttünk ki. Csodás kilátású kis piknik hely volt. Befaltuk az otthonról hozott fasírtokat, kenyérrel, savanyúparadicsommal, ittunk egy-egy kávét és élveztük a tavaszi napsütést. Egyetlen lélekkel sem találkoztunk eddig, sem vizen, sem szárazföldön. Nem volt tehát nehéz betartani a másfél méteres távolságot ☺
Szigetközi idill
A pihenés és az enegiakészletek feltöltése fontos volt, mert tudtam, hogy a következő 2 kilométer kihívásokat tartogat, ugyanis a Szigetpati-ágba betérve, főleg az Ördögszigeti-tavakhoz való letérés előtt és után durva sodrást kell majd leküzdenünk. Ahogy elindultunk felfelé a Szigetparti-ágon, hamar sekéllyé vált a víz és annak rendje és módja szerint be is gyorsult, de ezen a részen nem volt gond a haladással. Utunkat egy kb. 6-7 tagból álló szarvas rudli keresztezte, akik átvágtak a térdig érő vízben. Pazar látvány volt, ahogy megálltak a víz közepén és bámultak! Ahogy közeledtünk a Ördögszigeti-tavak (egyes térképeken Ördög-tavak) bejáratához, a sodrás egyre brutálisabb lett. Egy ponton már csak azt vettem észre, hogy evezek, mint az ökör, de egy helyben állok. A keskeny ág széle sóderes. Kiszálltam és szóltam Zsunak is, aki addig hősiesen követett, hogy itt bizony vontatás lesz. Már csak 80 méterre voltunk a bejárattól, így ezen a kis szakaszon húztuk a hajókat... Ahogy befordultunk az Ördögszigeti-tavak felé, lecsendesedett minden. A végtelen nyugalom fogadott a kis tórendszerben. Csodálatos vizivilág ez: békákkal, vizimadarakkal. Az utolsó náddal még be nem nőtt tó partján kötöttünk ki egy kis terepszemlére. Kiváló sátorozó helyet találtunk, itt aztán nem zavar senki. Rövid pihenőnk során felkészítettem a csajokat arra, hogy a folytatás (is) kemény lesz. Itt már kicseréltük a hajókat és Zsu ment egyedül a Safarival. Nagyon tetszett neki a kis fordulékony, könnyen kezelhető, szinte „kezes bárány” hajócska. A Szigetparti-ágba visszatérve azonal észleltük, hogy nem érdemes az árral szemben evezni. Vontatni kell. Kb. 50 métert haladtunk, de elég küzdelmes volt, bevallom eszembe jutott a visszafordulás gondolata.
Az áramlatot evezve nem tudtuk legyőzni, csak vontatva...
Néha ugyan nekiveselkedtem evezni, de nyolc-tíz méter megtétele után újra a vontatásban láttam az értelmet. Előretekintve azonban úgy érzékeltem, hogy nem teljesen kilátástalan a harcunk: mintha nyugodtabb lenne a víz a következő 50-100 méter múlva. Így is lett, enyhült a sodrás és újra a hajókban lapátoltunk, persze keményen dolgozva, de haladva. Kisvártatva a menet irány szerinti bal oldalon, a parton, gyönyörű szürke gémet pillantottunk meg. Ennyire még sosem sikerült megközelítenem ezt a kecses állatot! Miért nem repül el? Először nem értettem, de a közvetlen közelében feltűnt, hogy fogoly szegény. Egy damil akadt a szárnyába, ami egy a partról a víz fölé nyúló ágra van csavarodva! No, azonnal előkerült az életmentő bicska, mely minden magára valamit is adó vizitúrázó mellényzsebének kötelező tartozéka. Lenyisszantottam a vastag, legalább 10-es damilt és kiszabadult a kis fogoly. Le volt gyengülve szegény, de tovább reppent. Csak remélni tudjuk, hogy túléli a veszélyes találkozást a horgászdamillal...
Kiszabadítottuk a szegény kis rabot (szürke gém)
További utunkon hol erősebb, hol gyengébb sodrás ellen eveztünk, de már nem volt hátra egy kilométer sem ahhoz, hogy kiérjünk a Dunára, ami nem a fő ág, hanem a Dunacsúnyi duzzasztó által leválasztott mellékág. Eufórikus érzés volt kiérni a Dunára, ahol kinyílt a tér és persze kellemes volt a tudat, hogy innentől csakis lefelé evezünk ☺ A túlpart itt már Szlovákiához tartozik és a jelen helyzetben jobbanak láttuk végig a magyarországi részen maradni, azaz jobbra húzodtunk. Szépen csorogtunk lefelé és kipihentünk a Szigetparti-ág küzdelmeit. Közben elhaladtunk a Szigetiparti-bukó mellett, melyen keresztül vissza lehet térni a Szigeti-Duna felső ágába, de nekünk most nem ez volt a tervünk, így csak egy kis szemrevételezés céljából kötöttünk ki, majd haladtunk tovább a következő „bejáratig”, az Öregréti-bukóig. Ez is WWII-es, mint a szomszéd, de talán egy kicsit durvább itt a sodrás. A kenuátemelő helynél terepszemlét tartottunk, illetve a Thayát átemeltük a kis öbölbe. Jómagam teljes mértékben hajózhatónak ítéltem a helyet, így nekimentem a látszólag félelmetes kalandnak. A túlpartról bringások bámultak, videóztak. Sima liba volt, ahogy mondani szoktuk. A beborulás lekisebb érzése sem merült fel, sőt mivel sikerül befordulnom a kis öbölbe és kikötni a Thaya mellé, ahonnan újra kb. 10 méter választott el a Dunától, azonnal eszembe jutott az ismétlés lehetősége, amivel haladéktalanul éltem is ☺ Ha egyedül lettem volna, itt egy pár órát biztos elszórakoztam volna, de kétszer így is megvolt, ne legyünk telhetetlenek. Bejutottunk tehát a Felső-Bendába, ami egy elég jó sodrású víz és szerencsére észnél voltam, hogy ne robogjunk el a Helenai-tavak bejárata mellett. Szűk csatorna vezet át a tavakhoz, amely tórendszer a kis átjáróival (ha lehet még fokozni) szebb az Ördögréti-tavaknál is. Fantasztikus mesevilág ez. Az utolsó tóig mindenképpen megéri elsiklani, mert az egy olyan kevesek által ismert hely, ahol édesvizi medúzák is élnek. Ezek a csalánozók az emberre teljesen veszélytelenek. A tó neve pedig (mily’ meglepő): Medúzák-tava. A vize krisztálytiszta, de sajnos medúzát most nem láttunk, pedig leküldtük a kamarát megszondázni a tavacskát. Kikötöttünk a kis tó sóderes partján pár falat uzsonnára, meg persze élvezni a hely szellemét, ezt az egész idillt. Itt már tudtunk: ez egy felejthetetlen nap!
A Medúzák-tava mesés hely...
Visszafelé még élvezkedtünk a tórendszeren, majd ráfordultunk a Felső-Bendára, onnan ki a Szigeti-Dunára és az ismert négyes elágazásban a lányokat elirányítottam a Görgetegi-Dunára, ahonnan pár perc alatt vissza lehet érni a kiindulási pontra. Jómagam meg csorogtam tovább, mert nem akartam kihagyni a „hírhedt” Jegenyési-bukót. Az is egy WWII-es zúgó, de idén sem okozott nagyon felfordulást, mint tavaly, amikor Zsuval a Thayaval zúgtunk ott le. Élveztem minden pillanatát, csak azt sajnáltam picit, hogy már közel az én végcélom is: a doborgazi kemping. 22 kilométer lett a vége, de az élmények, váratlan kalandok és a csodaszép helyek, a mesebeli vizivilág bearanyozták ezt a Nagyszombatot. Hogy ne mondja, egy árva lélek nem volt a vizen rajtunk kívül. Ha volt tíz horgász, lehet, hogy sokat mondok. Nem maradt más hátra, mint a hajómosás, elpakolás, rövid ücsörgés a tavaszi, késődélutáni bágyadt napfényben és jöttek értem a csajok.
Táti-szigetek - április 4
Ma a frissen természetvédelmi területté avanzsált Táti-szigeteket látogattam meg. Tavaly már jártam erre, akkor lefelé eveztem, most pedig fordítva: Esztergom mellett, a dunai szörny (szénrakodó) mellett szálltam vízre és a felfelé a nagy sziget mellett eveztem. Majd átemeltem a Dunára és pár kilométer csorgás után a két sziget között érkeztem vissza a szénrakodóhoz. Nos, mit mondjak? Kalandos volt, mert nagyon kevés volt a víz és emiatt nagy a kockáz, de minden jó, ha a vége jó... beszéljenek inkább a képek és a video :-)
Táti-szigetek között...
Március 28: Bepótoltam a múltkor elmaradt dunai kajakozást...
Két hete csábított el Pupu a Kiskunságra (amit persze nyilván nem bántam meg), de maradt bennem némi hiányérzet a Dunával kapcsolatosan. A Covid19 intézkedések azóta is csak fokozódnak, de még mindig legális egyedül kimenni evezni, így meg is tettem. Mindössze annyiban másképp tettem ma, mint két hete tettem volna, hogy nem vonattal és tömegközlekedve jártam meg, hanem Zsuzsi vitt el Nagymarosra. Ott a kompkikötő alatt találtam egy teljesen remek vízreszálló helyet. A hosszabb út és a sok cucc miatt a Thayát választottam mára. A terv az volt, hogy innen szépen hazakajakozom, de volt ebben némi bizonytalanság, mert élvezni akartam az utazást, benézni szigetek közé és semmiképp sem valamiféle "teljesítménykészeres" evezést a kilométerek miatt. Úgy voltam vele, hogy ahol 17-18 óra körül járok, oda hívom majd Zsuzsit a transzfer miatt :-)
Röviddel az elindulás után hívogatott a Szentendrei-sziget csúcs, de mivel már jópárszor voltam ott, inkább a bal oldalon található szigetek között haladtam, így elkerülve a spiccet.
Nem is bántam meg, mert nagyon hangulatos volt az a rész. Verőce is klassz volt a vízről (kevesen látják ezt az arcát - csak vizi emberek). Olyan mint egy erőd, fallal. Tovább csorogva megfogadtam, hogy megnézem a Kompkötő-szigetet is és reménykedtem, hogy bár csökkent a Duna vízszintje, azért nem kell átemelni az átjárón. Nem kellett, jelentem! Sőt, remek kis sodrás volt azon a részen. Élvezet volt minden perc!
Azután az ismerős Vác következett, majd lapátoltam szépen tovább a verőfényes koratavaszi időben: rövi újjú neoprén nadrágban és mezítláb. Röviddel dél után találtam egy nagyon hangulatos kis részt Sződliget magasságában: itt megebédeltem: nem volt nélkülözés, Lillu tegnapi maradékát hoztam magammal, melyet gázfőzővel melegítettem meg. Óh, remek volt, szinte már-már túlzás :-)
Ez már-már szinte luxus...
Olyan csodálatos és nyugodt volt a Duna, hogy szinte csak repültek a kilométerek és egyre egyértelműbb lett számomra, hogy a 45 perces kis ebédszünet és egyéb kitérők ellenére is abszolút reális, hogy sötétedés előtt hazaérjek. A Megyeri-híd csodálatos volt vízről, de látványos volt az amúgy csúnyácska Újpesti vasúti-híd is. Utána a Marina-part a modern látképével és a város is klassz látvány! 17 körül kötöttem ki a Révész utcánál az aszfaltos rámpán (ezt a helyet Pupu barátomtól tanultam). 45,5 kilométert mutatott a GPS a végére, ami egybeesett számításaimmal. Fáradtan, de nem kikészülve szálltam partra, cuccoltam össze és megintcsak jól jött a kis Eckla kiskocsi, mert megkímélt a felesleges cipekedéstől a parkolóig. Huhh, szép nap volt, ennyit talán még sosem mentem kajakkal egy nap...
Vadvíz a Kiskunságban?!
A vasárnapi viztúránk sikerén felbuzdulva úgy döntöttünk Pupuval, hogy folytatni kell a Kígyós (Kiskunsági-főcsatorna) bejárását, pontosabban befejezni, ami egy 18 kilométeres szakaszt jelent a Kígyósi csárdától (itt szálltunk ki vasárnap) Akasztóig. Reggel 7-kor indultunk ezúttal, de lefelé menet bedobtam az ötletemet, hogy ne fejezzük be túrát Akasztónál, hanem emeljünk át szépen a Duna-völgyi-csatornára (DVCS) és azon még 15 kilométert tudnánk dél felé haladni egészen a Kiskőröst Kalocsával összekötő műútig. Ott tettük le Pupu járgányát. Stilitz ekkor még nem tudta, hogy bonydalmak lesznek :-)
A másik autóval szépen elkocsikáztnk a Kígyósi csárdáig és a jól bevált helyen parkoltunk valamint felfújtuk a Thayát. Rutinos mozdulatsorok és 15 percen belül vizen is volt a Pupu-Mikulás duó. Nagy volt a kontraszt a vasárnapi 1 fok, hideg szél és mai 15 fok, szélcsendes idő között. Helyesen ítéltük meg, hogy ez bizony rövidnadrágos túra lesz. A Kígyós gyönyörű volt, kanyargós és változatos. Pontosan két kilométer múlva furcsa akadályba futottunk bele: a zsilipet átépítik, de tőle jobbra egy itthon ritkán látott csőgát van. Nyilván átemelés lesz - gondoltuk - de hamar észrevettünk egy kis szűk hallépcső szerű folyosót, ami egy keskeny kis ágban folytatódott. Vadvíz a Kiskunságon! kiáltottunk fel és vízről való megtekintés során megállapítottam, hogy a Gumotex-szel itt simán le tudunk menni. Váratlan élmény és klassz kis "mini vadvíz" volt itt pár tíz méteren. Ezt sosem gondoltam, hogy ilyesmibe fogunk botlani a Kígyóson :-) Megspóroltunk tehát egy átemelést és nem is volt több a Kiskunsági-főcsatornán. Repültek a kilométerek és élveztük a nyárias napot: rövidgatyában, mezítláb. Pontban délben megebédeltünk egy csodaszép, nyugodt helyen és tudtuk, hogy nem is lehetnénk most jobb helyszínen ezen a koranyárias márciusi napon. Itt nincs pánik, nincs koronavírus, csak a végtelen nyugalom.
Itt-ott még vadregényesnek is mondanám...
Hamarosan azonban némi homok került a gépezetbe: Pupu jelezte, hogy nincs a nyakában a kocsikulcsa, nem találja. Remek :-) Minden holmit átkutattunk, de valóban nem került elő a Doblo kulcs...
Lapátoltunk tovább szépen Akasztó felé és nekem már meg is volt a vészforgatókönyvem: riasztom bátyámat Kecskemétről, aki 5 után értünk jön Kiskőrös mellé és visszarepít minket a csárdához, ahol jó eséllyel elő fog kerülni Pupu kulcsa.
Ahol a Kígyós véget ér óriási építkezés folyik, új műtárgyat alapoztak éppen, de szerencsére némi udvariaskodás hatására minden gond nélkül átengedtek az építési terület szélén, hogy átemelhessünk a DVCS-re. Ahogy elindultunk, három különbség tűnt fel a Kígyóshoz képest: jóval keskenyebb, jóval gyorsabban áramlik és picit más a víz szine. No és persze megállapítottam (elhamarkodva), hogy unalmasabb is. Ezt a 15 kilométer megtétele után visszavonom: nem unalmas a DVCS, nagyon is változatos, de az igaz, hogy kevesebbet kanyarog. Szélcsendben és napsütésben, jó tempóban (7km/h felett) haladtunk a továbbiakban és egyetlen átemelés volt a 15 kilométeren (a mai etap 28. kilométerénél).
Az utolsó átemelés helyszíne
Onnan a maradék bő 5 kilométer olyan gyorsan elrepült, hogy már csak arra emlékszem, hogy a híd előtt kiemelünk. Csúcs volt ez a nap! Béla bátyám svájci pontossággal jött értünk és repített minket vissza a Kígyósi csárdához, ahol azonnal előkerült a másik kocsi csomagtartójából az eltűnt kulcs! Happy end! Hálás köszönet a "felmentő seregnek"!
Azt hiszem felejthetetlen napot zártunk. Igazi vizitúra élmény a Kiskunságban.
...és a kis video:
Kajakozás a Kiskunsági-főcsatornán avagy a "Kígyóson"
Március idusa, avagy Kristóf napja (gy.k. 15-e): mára egy vonatos Dunakanyar evezést terveztem, de közbe szólt a sors, illetve Pupu barátom. Mást javasolt: menjünk a Kiskunsági-főcsatornára evezni! Éreztem, hogy nincs még kész terv, inkább a fefedezés iránti vágy munkálkodik benne, de az elszántság nem volt megkérdőjelezhető :-). Mindenesetre a térképre nézve saccra is olyan 40 km a táv, amit kigondolt a Tassi zsiliptől a Kígyósi csárdáig. Mivel ez a víz alig folyik, ez így tavasszal nem kevés. Némi töprengés után azonban ráálltam a dologra, mivel azt tudom, hogy ide nyáron, hőségben, sok horgászt kerülgetve, nem szabad jönni.
Másnap reggel 6-kor startoltunk a Damjanich utcából két autóval. Az egyiket a csárdánál hagytuk, a másikkal pedig elmentünk Tassra. Hamar találtunk a közúti híd mellett egy remek vízreszállási lehetőséget. Fél 8-kor kb. 1 fok volt ott és metsző szél. Nem vette kedvünket, az elszántság mindkettőnk részéről maximálisan megvolt. Javasoltam, hogy ne külön-külön, hanem egy kajakkal menjünk: gyorsabb is, egyszerűbb is, ráadásul beszélgetni is jobban tudunk. Így is lett, a Thayara esett a választás (kizárásos alapon). Mire számítottam? Nos, hosszú, egyhangú evezésre negyven kilométeren át, kockára ült ülepre és esetleges "katasztrófára", azaz arra, hogy teljesen kifutunk az időből és sötétben evickélünk majd vagy némi jó szerencsével - egy józanabb pillanatunkban - még az utolsó 16 kilométer előtt "kiszállunk" a közút közelében és Kecskemétről családi segítséget kérünk (azaz transzfert). Ezzel szemben a valóság: csodálatos, változatos táj, kanyargó és itt-ott némileg egészen észrevehető áramlás, hátszél és igazi vizi élet: halak és vizimadarak, az egy hajóban ülés miatti lendületes haladás (6 km/h átlagsebesség), jó beszélgetések és vidám órák egy számomra csak horgász koromból ismert vizen. A táv végül "csak" 34 kilométer lett, mert nem a Tassi-zsiliptől, hanem a faluból indultunk, de a felénél már egyértelmű volt, hogy simán és bőven odaérünk a csárdához sötétedés előtt. Négy óra magasságában emeltük ki a hajót és summáztuk, hogy ez egy szuper nap volt és élményekkel gazdagabban térünk haza! Az is tiszta sor volt ezek után, hogy folytatni kell a kalandozást a Kígyóson.
Bár a technika rendesen elkövetett mindent, hogy kitoljon velünk: lemerült GPS, szarakodó SD kártya a kamerában, melyet először a hajó végére szerelt kis rúdra szereltem és mivel nem szoktam még meg, így az első híd alatt annak rendje és módja szerint le is zúztuk, összekarcolva a lencsevédőt, de ezen körülményeknek sem sikerül sem a hangulatunkat elrontani, sem pedig megakadályozni, hogy mégiscsak készüljön egy értékelhető rövid video erről a kalandról:
A Kígyós nem (csak) egy remek horgász víz, hanem bizony vizitúrázás szempontból is kiváló célpont! Eddig is szerettem, de most a szívembe lopta magát és örülök, hogy lehetőségem volt jobban megismerni, hogy mit is nyújt a Kiskunsági-főcsatorna. Jövünk még! Kösz', Pupu és Isten éltesse a Kristófokat!
Az Ipoly, ahogyan kevesen szokták látni! (még kevesebben vizitúrázva)
2020.03.08:
Ezúttal a Balassagyarmat - Drégelypalánk szakaszt néztem ki, mint a B.gyarmattól a torkolatig tartó szakasz legtechnikásabb, legvadregényesebb részét. Bár nem jártam ezen a szakaszon sosem, olvastam az evezzvelem.hu-n Gárdonyi Zsolt folyóleírását, így voltak elképzeléseim. Nyilván láttam a napokban, hogy a túra valószínűleg nem (csak) emiatt lesz érdekes, hanem azért is, mert a vízszint durván megemelkedett. A múlt hetihez (-51 cm) képest több mint 2 méterrel (168 cm) és a vízhozam a hatszorosára duzzadt (9 m3/s vs. 56 m3/s). Ennek ellenére (vagy pont ezért?) belevágtam. A vízszint – bár magas – de nem érte el az I. készültségi szintet, mely 300 cm-nél van.
Valamivel 9 előtt érkeztem Balassagyarmatra, ahol kb. 50 méterre parkoltam a folyóparttól. A víz megtekintése után úgy ítéltem, hogy bár baromi gyors, de semmi gyakorlati akadályát nem láttam a vízreszállásnak. Gyorsan haladtam, de pihenni nem volt lehetőség, mert komoly áramlások voltak a folyóban, így mindig korrigálni kellett. Hamarosan kisütött a nap is és élveztem a természetben töltött időt. Sehol senki, még egy horgász sem áztatta a kukacát. Egy a fősodor kellős közepén lévő kidőlt fa majdnem beborított, de némi szerencsével siketült kikecmeregnem a nagyon meleg helyzetből. Ez még bőven az Ipolyvece előtti szakaszon volt. Megálltam, kikötöttem pár perce és átgondoltam, hogy vajon mi vár majd rám az Ipolyvece-Drégelypalánk szakaszon és vajon mit vállalok azzal, ha nem szállok ki Ipolyvecén…
Haladtam szépen tovább és megjelentek az ártéri vizek, Egy-egy látványosabbnak ígérkező részre ki is eveztem. Klassz volt!
Ipolykeszinél picit benéztem a Nyék-patakba, majd meg sem álltam a duzzasztóig, ami onnan már nem volt másfél kilométer sem. Jobb oldalon partra szálltam egy kis terepszemlére. Átemelésre készültem, de mint kiderült erre semi szükség: jól hallottam, hogy nem hallottam a lezúduló víz hangját, ugyanis itt nincs semmilyen lezúduló víz, a gát nyitva, simán át lehet haladni. Visszaültem a deszkára és szépen átsiklottam a műtárgyon és folytattam utamat Ipolybalog felé. Itt már egyre nagyobb területeket öntött el az Ipoly és sok helyen ki lehetett menni az ártérre is. Hihetetlen látvány volt a hatalmas vízfelület. Ipolyvecénél végül nem bírtam ki és egy akadály kikerülése miatt kieveztem a nyílt vízre. Itt pillantottam meg a víz közepén álló kilátót (madármegfigyelő tornyot), amit sikerült is megközelíteni olyan 150 méterre, de ott már alacsony volt a vízszint és nem akartam sok időt veszíteni…
Az ipolyvecei madármegfigyelő torony
Visszatértem a mederbe és kisvártatva az ipolynagyfalui duzzasztóhoz érkeztem. Itt nem “hajtottam át” a duzzasztón, hanem udvariasan kikerültem ott, ahol normális esetben a kiemelést követően átsétáltam volna a túloldalra. Jót mosolyogtam ezen a nemlétező bajuszom alatt :-) Mégegy átemeléssel kevesebb…
Körülbelül 500 méter múlva azonban egy felgyülemlett torlasz állta az utamat az Ipoly medrében, teljesen elzárva azt. Itt normál vízállásnál újabb átemelés következett volna, most azonban jobbra távoztam a mederből és Ipolynagyfalu gátja mellett haladtam tovább kikerülve az akadályt és visszatérve a mederbe. Vadregényes volt a fák között a sekély vízben cikázni. Kanyargós szakasz következett, de élvezetes és gyönyörű környezetben, csak ámultam és bámultam. Egy újabb akadály miatt megint “kiléptem” a mederből, de ezúttal a bal oldalon, ahol megpillantottam a hatalmas vízfelületet, amit el is neveztem sebtében Ipoly-tónak. Úgy döntöttem, hogy egy szakaszon itt haladok tovább, ez úgyis ritkán kínálkozik, az Ipoly mederben meg mindig lehet evezni. Haladtam a “tavon” és bőven volt víz. Megpillantottam egy vadlest és egy kis facsoportot: Kikötőhely! Természetesen odaeveztem és szürreális élmény volt vizitúra közben egy vadlesen körülnézni és megpihenni pár percre, de nem hagyhattam ki.
A vadles meg a facsoport: szürreális környezetben
A mederbe visszatérve lenyugodott a folyó: békésen csordogált Ipolyhídvéget körülölelve. Itt már nézegettem a GPS-t, hogy hol is kellene kiszállnom, de az már leesett, hogy az nem úgy lesz, ahogy otthon a monitor mögül terveztem… merthogy a kis hídtól a vasútállomásig tartó kb. egy kilométeres sétából nem sok lesz :-) Ugyanis végig nyílt vízfelület volt az egész rét Drégelypalánkig. Azon aggódtam csak, hogy legyen elég víz, mert az nagyon cudar lenne 10 cm-es vízben több száz métert vontatni a deszkát… Szerencsém volt: volt elég víz és egészen a település széléig siklottam. Onnan már csak 300 méter volt a vasútig. Az idő azonban valahogy elrepült a sok nézelődés, szájtátás kapcsán és már csak 15 percem volt a vonatig. A deszka óriási előnye az igénytelensége: a mocskos deszkát lemostam a vízben, pillanatok alatt leeresztettem és összehajtottam, lecsorogtattam és toltam be a zsákjába. Megnéztem a track-et és bizony az egész műveletsor a partraéréstől a tovaballagásig pontosan 5 perc volt. Így időben érkeztem az állomásra, ahol picit átöltöztem és pár percet még vártam is a vonatra :-)
Az élmények hatása alatt, boldogan ültem le a kis előtérbe a vonaton, amit mintha nekem tartottak volna fenn… Na, ilyen vizitúrákról szoktam fantáziálni. Ez az én világom, gyerekek! Jövök még az Ipolyra vegetációban és normál vízállás mellett is, de ezt kár lett volna kihagyni… Utólag örülök, hogy nem a Safarival jöttem, ide a "deszka" volt az alkalmas eszköz. Igyekszem ezt észben tartani… Szeretlek, Ipoly! :-)
és a video:
Az év szökőnapjára egy Ipoly túrát terveztem. A "léghajós" fórumon bogarat tettek a fülembe és elhatároztam, hogy a szombatnál nincs jobb alkalom egy kis "ipolyozáshoz". Vámosmikolán parkoltam és lesétálva a folyópartra felfújtam a Safari léghajómat (kajak- és kameratesztelési célból is). Onnan szépen lecsorogtam 19 kilométeren át a Lelédhídi majorig, majd kb. 10 perc várakozás után menetrendszerinti busz repített vissza a kiindulópontra. Pazar program volt: sehol senki (még egy nyomorult horgász sem), csak a nyugalom. Pont erre vágytam egy zűrös hét után, ezért nem is hívtam most társakat...
Vadregényes tud lenni az Ipoly...
Február 22: újabb vizi kaland, a szereplők pedig részben a "szokásosak": Pupu, Mikulás és ezúttal Csaba. A helyszín szintén a régi, jól ismerős: RSD. A vízreszállás az M0-s hídtól északra, a Pesti oldalon egy arra alkalmas helyen történt, az útvonal pedig az egyik kedvencem, a GCUTUT, jól megspékelve a szigetszentmikósi úszóláp megkerülésével. 14 km lett a mai etap, ami nem rossz egy februári napra :-) Ezúttal a Thayaval voltam. Szép volt... (fotók, track)
Kicsit szeles, de gyönyörű idő!
Február 15: Csatába mentünk! ...de harc helyett békére leltünk...
Tavaszias időjárást jósoltak erre a február közepi hétvégére és Pupu barátomat invitáltam egy Garam evezésre. Sosem járt a folyón, ezen a helyzeten pedig sürgősen változtatni kellett. A Csata-Esztergom szakaszt javasoltam (tavaly a Bény-Esztergomot csináltam, de úgy gondoltam lehetne picit feljebbről indulni). Tíz óra magasságában tettük vízre a hajókat és a már az előkészületek közben nézegettük a folyót és megállapítottuk, hogy van bőven víz és azt is, hogy nagyon gyorsan folyik :-) Verőfényes napsütésben, enyhe szellőben csorogtunk lefele a folyócskán. Változatos táj, kanyarok és egy két rapid tette izgalmassá azt a gyönyörű napot! Sose rosszabbat! Egyre jobban szeretem ezt a Garamot, jönni kell még ide, hisz' közel van!
Élményevezés a Garamon
Február elsején csodaszép napsütéses idő és +15 fok? Ilyen csak a mesében van! :-) ...meg 2020-ban...
Ki is használtuk ezt Pupuval és a Határcsárda mellett, a révnél vízre bocsátottuk "léghajóinkat", ő egy Gumotex Twist-et, jómagam pedig a "deszkát" választottam mai eszköznek. Gyors, begyakorlott előkészületek után pikk-pakk a vízen voltak a hajók és el is indultunk felfelé. A Tahi-hídig csak egy helyen álltunk meg némi energiapótlásra és a tavaszias idő élvezete miatt. A híd fölött kikötöttünk a sziget felőli oldalon és gyönyörködtünk a tájban, a fényekben és a Duna kristálytiszta vizében. Onnan szépen visszafordultunk és pofaszélben ereszkedtünk a folyón. A szél végig hozta a Duna jellegzetes illatát, amit imádok. Úgy éreztem magam a napfényben, mint aki töltőn van. Elhaladtunk a GCBlue geoláda mellett is, de nem ott, hanem egy nagyon hasonló asztalnál (pihenőhelynél) kötöttünk ki picit délebbre. Az is hangulatos hely. Onnan már nem sok volt a célig, picit bántam is, hogy vége, de azért így is összejött 15 kilométer... Sose rosszabb napot!
Egy amatőr "schnitt":
Tavasz február elsején...
Január 25: Elvonási tünetek kezdtek jelentkezni, így alig vártam, hogy jöjjön a hétvége, ráadásul szerveződött egy kis "villámcsődület" a Szentendrei-szigeten egy geoláda újrarejtése kapcsán. Kapva-kaptam az alkalmon és Vác déli részéről indulva tettem egy rövid kis kört a Duna főágán átkelve, de nagyon figyelve (online is) a hajóforgalmat. Szerencsére nem volt komoly köd, kb. egy kilométerre is el lehetett látni, így az átkelések abszolút biztoságosak voltak. Az öltözékkel most sem volt baj, szinte már-már túlültöztem. A víz 2 fokos volt, a levegő minusz 2-3 lehetett. Jó kis találka és evezés volt, annak ellenére, hogy tipikus szürke, undorító, téli időjárás volt. Szivem szerint folytattam volna lefelé a csorgást, de sajnos délre haza kellett érnem. Mára ennyire futotta...
Téli felszerelésben - szinte túlöltözve (photo by Discover)
2019.01.06 - Vízkereszt: megjött a várva-várt új hajócska: Gumotex Safari 330 :-) Nagy az öröm!
Nem sokat váratott magára a kis Safari bevetése: január 11-én, szombat ebéd után hajóavatást tartottam az RSD-n :-) Jól bevált helyen, a Nádfedeles csárda melletti parkolóból rajtoltam. Nagyjából a GCUTUT láda útvonalán akartam evezni, de a kis ágban pár tíz méter után jég állta az utamat, kb. 5 méteren feltörtem a kb. 1 cm vastag jeget, de láttam, hogy a folytatás is küzdelmes lenne, így visszafordultam és a főágból néztem be a kis ág másik oldalán: ott is teljesen befagyott, jó döntés volt tehát. Szép volt, 7 fokban, enyhe szélben. Élveztem minden percét és azt, hogy remekelt minden felszerelésem. Az első benyomásaim a Safariról: stabil, fordulékony kis hajó (még szkeggel is). Minimálisan billenékenyebb a Thayánál, de csak egy pontig: onnan stabilizálódik, nem lehet vele könnyen felborulni, de most nem teszteltem (3 fokos víznél), ha nem baj :-)
(Track)
Befagyott a kis ág. Tél van, el kell fogadni :-)
Beköszöntött a 2020 és sokan azt hiszik, hogy ezzel együtt az új évtized is :-) Pedig ez az év még a tízes évekhez tartozik...
No, de nem is ez a lényeg, nem akarok én semmiféle mélyretörő eszmefuttatásba kezdeni, hanem sokkal egyszerűbb és kézenfoghatóbb dologról írni: vizes kalandok 2020-ban.
Szerencsére idén hamar elkezdtem: január 5-én, egy szép verőfényes vasárnap délután a Lupa-szigettel szemben vízre tettem a SUP-ot. Célom: felszerelés tesztelése. Mint írtam a 2009-es összefoglalóban, remek téli cuccokat vásároltam decemberben: egy tökéletesen vízálló, vastag téli neoprén csizmát (Hiko Wade), egy remek száraznadrágot (szintén Hiko) és szélálló Hiko "mancsokat", amiket az evezőre lehet tépőzárral ragasztani és így kesztyű nélkül sem fagy le a kezed. 3mm-es neoprén ruha + vastag gyapjú zokni a csizmában + száraznadrág = tökéletes kombináció egy +1 fokos, szeles, téli túrához. Teljesen száraz maradtam, ugyanakkor nem izzadtam meg, ez azt jelenti, hogy pontosan a hőmérséklet és a széljáráshoz sikerült öltözni...
Nyúlik az árnyék, rövid a nappal. Tél van.
Téli Egyfás-sziget